Nincs engedélyezve a javascript.

Mindenkinek szüksége van a mesemondás varázslatára – Zalka Csenge a Mandinernek

2019. június 24.
mandiner_interju_zalka_csenge_20190623_hir-2.jpg

Dr. Zalka Csenge Virág nemzetközi mesemondóval a 90. Ünnepi Könyvhét alkalmával beszélgettünk Ribizli a világ végén: Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című kötetének bemutatója után, mely a Móra Kiadó gondozásában jelent meg és a szerző blogján futó Feminista Magyar Népmesék sorozatból válogatták össze.

Miért döntöttél úgy fiatal lányként, hogy a mesemondás lesz a hivatásod?

Nekem sokat meséltek a szüleim és a nagyszüleim is egyaránt, úgy nőttem fel, hogy folyamatosan meséket hallgattam tőlük, élő szóban, fejből. Teljesen természetes módon én is elkezdtem visszamesélni azokat a történeteket, amik nekem a leginkább tetszettek – osztálytársaknak, családtagoknak, barátoknak. Amikor egyetemista voltam, csak akkor tudtam meg, hogy a hivatásos mesemondó, mint foglalkozás létezik. Rögtön éreztem, hogy nekem ezt kell csinálnom.

Honnan tudtad meg, hogy létezik hivatásos mesemondás?

Egy mesét kerestem éppen, amikor az interneten rátaláltam angol nyelvű mesemondó konferenciákra, fesztiválokra. Kicsit alaposabban is utánajártam és megtudtam, hogy létezik a nemzetközi mesemondó mozgalom…

És te is nemzetközi mesemondó lettél, ami azt jelenti, hogy egyaránt mesélsz magyarul és idegen nyelveken is. Magyar népmeséket mondasz inkább, vagy külföldieket?

Amikor külföldön mesélek, akkor általában magyar mesét szeretek mondani angolul és spanyolul. A külföldi hallgatóságnak ugyanis leginkább a magyar mese a legérdekesebb egy magyar mesemondótól, illetve

mégiscsak feladatom, hogy Magyarországot és a magyar hagyományt reprezentáljam.

Itthonra viszont szeretek olyan meséket is hozni, amit a hazai közönség még nem ismer, tehát más népek, nemzetek történeteit.

Ha idegen nyelven mesélsz magyar népmesét, nem veszít az ízéből, az értékéből?

Mesemondáskor én elsősorban a történetre koncentrálok, szerintem az semmit nem veszít az értékéből. Emellett viszont kifejezetten szeretik a külföldiek, amikor magyarul szólalok meg mesélés közben. Elmondom nekik például magyarul, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, vagy „az Óperenciás tengeren is túl”, üveghegy, kurta farkú kismalac és a többiek. Utána lefordítom, elmagyarázom nekik ezeknek a jelentését, eredetét és hogy mi, magyarok így fejezzük ki azt, hogy „once upon a time”. Így egy kicsit ők is elmerülhetnek a magyar kultúrának egy apró szeletében. Az, hogy a külföldi hallgatóságomnak mi jelent igazi különlegességet és mi az, amire kíváncsi, ha magyar mesét mondok, számomra rendkívül érdekes és gyakran igazi meglepetésként szokott érni.

Feminista magyar népmeséket is gyűjtesz a blogodon, ezekből meg is jelent most egy válogatásod. Érdekesnek hangzik, ugyanis a magyar népmeséknek nem központi eleme a női emancipáció.

Pontosan ezért csináltam ezt a mesegyűjteményt, hogy megmutassam: vannak olyan magyar népmesék, amikben ezek az értékek tisztán megjelennek – legyen szó egy királylányról, aki kiáll magáért, egy okos lányról, aki megoldja a király feladatait vagy olyan esetekről, amikor a királyfi és a királylány együtt küzdenek le egy akadályt, együtt mennek szembe a kihívásokkal. Nem kell horribilis dolgokra gondolni.

Az általad felsorolt példák talán már távolabb állnak a feminista gondolkodás fősodrától.

Szerintem pedig ez a feminizmus,

egymás mellett, egyenlő értékrenddel jelennek meg a hősök és a hősnők.

A kötet meséit is ebben a szellemben válogattam – jelenjenek meg fiúk és lányok is fele-fele arányban, így az igazságos.

Magyarul vagy idegen nyelven mesélsz szívesebben?

Szinte anyanyelvi szinten beszélem az angolt és a spanyolt is nagyon szeretem, gyönyörű nyelv. De természetesen a legszívesebben magyarul mesélek, ez az anyanyelvem.

A doktori disszertációd témái a szerepjáték és a digitális mesemondás. Mit jelentenek ezek?

Kamaszkorom óta játszom, mi akkoriban még leginkább M.A.G.U.S.-oztunk, D&D-ztünk. Ezek a szerepjátékok tulajdonképpen az első formái volt annak, amikor meséltem. A lényeg, hogy kalandmester mond egy történetet, amire a többiek improvizálnak és egy nagy, közös mesemondásba torkollik az egész. Hivatásos mesemondóként gondoltam bele abba, hogy

a szerepjáték nem más, mint közösségi mesemondás, mesealkotás.

Ennek pedig létezik digitális verziója is, ahol ugyanaz történik meg, csak éppen online fórumokon és írásban. A disszertációmban ezzel a digitális közösségi mesealkotással foglalkozom – bár mesemondásnak talán mégsem nevezném, mert nem élő szóban történik.

Sokat beszélsz arról, hogy fontosnak tartod a mesemondás népszerűsítését. Miért?

Azért fontos népszerűsíteni, mert a szóbeli mesemondást semmivel nem tudjuk helyettesíteni. Embereknek mesélünk személyesen és csak nekik, csak ott, egyedi formában megszületik egy történet. Ebben a varázslatban pedig mindenkinek részt kéne vennie.

Nagyon fontos az, hogy ez már a családon belül is elkezdődjön,

a gyerekeknek úgy kell felnőniük, hogy hallanak élő szóban történeteket. Ezért is dolgozunk a Világszép Alapítvánnyal azon, hogy akik gyermekvédelemben nőnek fel, azokhoz is eljuthasson ez a varázslat.

Más mesemondókkal is együttműködsz a mesemondás terjesztésében?

Igen, és nagyon örülök, hogy az elmúlt tíz évben Magyarországon odáig jutottunk, hogy mi, a hivatásos mesemondók közösen is dolgozunk a legkülönfélébb rendezvényeken, néha hatan vagy nyolcan is egyszerre. Legutóbb például Hatvanban a Hetedhét Hatvan népmesefesztiválon Dr. Agócs Gergellyel és Dr. Raffai Judittal adtunk elő közösen a mesegyűjtésről – az ilyen együttműködésből születnek meg a kapcsolatok a mesemondás különféle stílusai és műfajai között.

Az összegyűjtött meséid aránylag rövidek és inkább gyerekeknek szólnak. Ezzel szemben tudjuk, hogy hagyományosan felnőttek meséltek egymásnak olyan hosszan, hogy egy-egy történet akár több estén keresztül is húzódhatott. Miért változott meg ez a hagyomány?

Ez valahol a romantika korának környékén alakult át, a Benedek Elek-féle mesegyűjteményekkel és a Grimm testvérek meséivel, amik pedig már olyan történetek voltak, amiket bár felnőttektől gyűjtöttek, de átírták őket gyerekek részére. Ezzel

elindult egy folyamat is, ami egyre inkább azt sugallotta, hogy a népmese gyerekeknek való – holott a hagyomány nem ez volt.

Én is sokat dolgozom azon, hogy legyenek felnőtt mesemondó rendezvények, ráadásul jutalomjáték felnőtteknek mesélni, mert annyira hálás és jó közönség. Megjelent most a könyvhéten, a PONT Kiadónál egy másik könyvem is, a „Hősök és pimaszok”, ami a „Mit és hogyan meséljünk kamaszoknak” alcímet viseli – a kamaszok korosztálya ugyanis az, akiknek szintén nem mesélnek már, pedig nekik tényleg lehet akár egész estés, felnőtteknek szóló hosszú történeteket is mondani.

forrás: mandiner.hu / Csapodi Márton / 2019.06.23.