70 év – 70 név

Minden Vackorral kezdődött. A piszén pisze kölyökmackóval. Valamelyik karácsonyra kaptam meg a könyvet, és eleinte nagymamám olvasott fel belőle. Aztán ezeket a verseket tanultam meg legelőször, szinte magamtól, kérés nélkül. Még ma is visszhangoznak a fejemben, pedig nem kevés év telt el azóta. Majdnem olyan dallamos volt Kormos István szövege, mint később Tamkó Sirató Károly vagy Weöres Sándor költeményei. Azt hiszem, először nem is a szavakat, hanem a zenéjét szerettem meg. Vackor-dallamot dúdoltam én is az útban az iskola felé, mintegy bátorításképpen. Csak mondtam, mondtam, hogy boglyos, lompos, loncsos és bozontos, és ebben az volt a legszebb, hogy bár fogalmam sem volt a szavak jelentéséről, addig nem is nagyon hallottam őket, mégis pontosan tudtam, hogy mit kell értenem alattuk. Azt hiszem, a költészetnek ez az igazi varázsa.

Fotó: Gál Csaba

Aztán folytatódott pár évvel később a Szeleburdi családdal. Egyszerűen rongyosra olvastam ezt a könyvet. Ha kicsit is rosszabb kedvem volt, csak beleolvastam Radóék kalandjaiba és máris felderültem. Innen tudom például, hogy vidéken nem igazi lagzi a lagzi pesti vendég nélkül. És hogy a fikusz is lehet családtag. A hangütés, a kalandok, a rajzok – mind megfogott. Sokáig magamat is közéjük számoltam, s ha lett volna egy kívánságom a jó tündértől, biztos azt kértem volna, hogy engem is varázsoljon a lapokra a Faragó család negyedik gyerekeként. Vagy legalább szobanövénynek.

Pár év múlva pedig a Tüskevárral és a Téli berekkel folytatódott. Igazán univerzális könyv volt. Egyszerre tanultam belőle a kamaszszerelemről, a csalikról és arról, hogy mit jelent, ha elver a jégeső a vízen, és miért nem jó szivarozni tizenévesen. A végén már oldalszám alapján megmondtam, hogy hol tart a cselekmény.

Egyszóval: a Mórával szívtam magamba a könyvek szeretetét. Azt, ami miatt mind a mai napig könyvekkel foglalkozom: írom, szerkesztem és falom őket. Múlhatatlan szenvedéllyel.

Papp Sándor Zsigmond

Író, Újságíró