Amikor Jókai Mór az anyai átok ellenére feleségül vette Laborfalvi Rózát, annak már volt egy tizenharmadik évében lévő törvénytelen lánya, akit ugyancsak Rózának hívtak. Az új „Jókai” kisasszony szeszélyes, elkényeztetett gyermek volt, fiatal lány korában pedig makacs, fékezhetetlen teremtés. Az ő törvénytelen lánya a harmadik Róza, akit anyja halála után Laborfalvi kérésére Jókai örökbe fogadott. A harmadik Rózából Feszty Árpádnak, a körkép festőjének felesége lett. Laborfalvi halála után a házaspár együtt élt Jókaival. A harmonikus viszony akkor szakadt meg, amikor Jókai feleségül vette Nagy Bellát, a nála ötvennégy évvel fiatalabb színésznőt.
OLVASS BELE!
Kedvcsináló részlet:
Pest első magyar nyelvű kőszínháza 1837. augusztus 22-én, a pesti vásár idején nyílt meg. Eddig a magyar színészeknek nem volt állandó hajlékuk. Míg a németek díszes épületben játszhattak, a magyarok eleinte a Hacker-szálában, majd a Bagolyvárnak csúfolt Rondellában tartották előadásaikat, és amikor a Rondellát lebontották, vidékre kényszerültek. Később a budai Várszínház lett otthonuk, de télen, a jeges vagy zajló Dunán csónakon átmerészkedni egy-egy előadásra életveszélyes vállalkozásnak bizonyult. Ezért várták olyan boldog izgalommal a Pesti Magyar Színház megnyitását. Remélték, hogy itt végre megtelepedhetnek, s öregkorukra még nyugdíjat is kapnak.
Széchenyi István a Duna-parton akart színházat építeni, de ennek költségeit nem tudták előteremteni. Így szerényebb megoldással, a Grassalkovich herceg ajándékozta telken folyt az építkezés. Maguk a színészek is segítettek, ócska jelmezeiket munkaruhának használva hordták a téglát, keverték a maltert, s bár inkább útban voltak, mintsem használtak, a munkások szeretettel fogadták őket, és igyekeztek, hogy helyrehozzák azt a kárt, amit egy-egy színész buzgalmával akaratlanul okozott.
Az építkezés lassan haladt, senki sem hitte, hogy a kitűzött időre előadást tartanak majd a színházban. Még júliusban vakolatlanul, tető nélkül állt az épület. Mindamellett a Várszínház egykori tagjai, akik szerteszéledve az ország több városában játszottak, felszólító levelet kaptak, hogy a Pesti Magyar Színházhoz való szerződésük ügyében haladéktalanul jelenjenek meg. Mindenki jött, Kántornét kivéve, aki Debrecenben nem kapta kézhez a meghívó levelet, és a második felszólításra sem érkezett meg. Három nappal a színház megnyitása előtt még mindig semmi hír nem volt Kántornéról. Így a tervezett Bánk bán előadás helyett más darabról kellett gondoskodni, hiszen Gertrudis szerepét nem adhatták oda akárkinek.
Ekkor döntötték el, hogy Schenk Belizárjával nyitnak, és a főszerepet Laborfalvi Rózának adják. Róza akkor már három éve játszott hol a Várszínházban, hol vidéken, apróbb szerepekben, de a színháznál tudták, hogy a gyönyörű, dallamos, mély hangú teremtés megbirkózik a főszereppel. Rózát minden társa szerette és sajnálta. Tudták, hogy milyen nehezen él, csekély ?zetéséből kell eltartania magát és kislányát.
Róza tizenhat évesen került a társulathoz, apja hozta, Benke József, aki valamikor maga is színész volt, drámákat fordított, riportokat írt, amelyekben a magyaroknak kőszínházat követelt. Benke ekkorra már visszavonult a színpadról, Miskolcon leányiskolát tartott fenn. De feladta az iskolát, eladta kis házát, kukoricaföldjét, és feleségével, Róza lányával és kis?ával, Bebussal Pestre jött, hogy Rózából híres színésznőt csináljon.
Felesége, a szelíd, halk szavú Rácz Zsuzsi, aki maga is színésznő szeretett volna lenni, de férje nem engedte színpadra, nem mert ellenkezni. Ahogy Róza is szó nélkül engedelmeskedett az apai parancsnak. Az indulatos, ellentmondást nem tűrő Benke így vitte el lányát Fáy Andráshoz, a Várszínház igazgatójához. Fáynak megtetszett Róza, s amikor elszavaltatott vele néhány sornyi verset, elégedetten bólintott.
- A lánykából színésznőcskét faragunk - dörzsölte kezét elégedetten, mert szokása volt, hogy minden szót kicsinyített.
Róza, akit eredetileg Juditnak hívtak, de Déryné iránti rajongásból felvette annak keresztnevét, a színpadon Laborfalvi néven szerepelt. Hiszen édesapja laborfalvi Benke volt, székely származású nemesember, aki a szüleivel éppen azért szakított, mert otthagyta a nagyenyedi református kollégiumot, s minden vágya az volt, hogy színész legyen. Bécsig gyalogolt el, hogy igazi színházat lásson, ott festegetett díszleteket, ezekből a ?llérekből tartotta el magát; aztán, mert németül a székely bikkfanyelvével nem juthatott szerephez, újra hazagyalogolt. És Kotsi Patkó István, a kolozsvári színház igazgatója fogadta be. Itt végre játszhatott, a Bécsből hozott darabokat lefordította, de hányatott pályája során mindvégig úgy érezte: nem méltányolják eléggé. Juciból, azaz Rózából azonban mindenképpen színésznő lesz! - ez volt az elhatározása, s amikor leánya első pár szavas szerepét megkapta, a remegő ?atal teremtést ő lökte be a színfalak mögül a színpadra.
Róza első szerepe néhány szóból állt csupán. A Benjámin Lengyelországból, vagy a nyolcgarasos atya? című darabban Náncsi szobalányt játszotta.
- Hívott a nagyságos úr?
- Nem lehet-é mindjárt?
- Hahaha! - ennyi volt a nyúlfarknyi szerep.
A ?atal lánynak fogalma sem volt arról, hogy a hahahát nem kimondani kell, hanem ez nevetést jelent. De partnere rákacsintott, és a kacsintásra önkéntelenül elnevette magát. Vidáman, felszabadultan kacagott. Erre kitört a taps. Igaz, gyéren ültek a nézőtéren, de Róza szépsége, dallamos, mély hangja minden nézőt tapsra késztetett. Amikor a ?atal teremtés kitámolygott a színpadról, maga sem értette, miért tapsolnak. Apja a színfalak mögött elégedetten bólogatott.
„Hát ez a színjátszás?” - Róza Kántornéra gondolt, aki fenséges fejtartással ült páholyában, és gúnyos mosollyal ?gyelte az új színésznő bemutatkozását. Nyakigláb, suta lánynak tartotta eddig Rózát, de most, hogy a színpadon látta, megdöbbent. A gúnyos mosoly is keserű ?ntorrá változott, ösztönösen megérezte: riválisra talált, az újdonsült színésznő ebben a kicsi szerepében is megmutatta, hogy tehetséges. És milyen szép…
Harmadnap a Hazai Tudósítások azt írta: „Laborfalvi Rozália leányasszony szép alakja, tiszta orgánuma és helyes szólejtése szép reményt nyújtanak jövője felől.”
(...)
