Nincs engedélyezve a javascript.
A koppányi aga testamentuma

A koppányi aga testamentuma

2 499.- Ft
1 999.- Ft
-20%
100 pont
Megjelenés:
2016.
Oldalszám:
176

Párviadallal kezdődik a történelmi regény: a koppányi vár török urát, Oglut megöli az apja halálát megbosszuló Babocsai László. A halálra sebzett török tiszt utolsó percben békejobbot nyújt ellenfelének, és arra kéri, hogy leányát, Zsuzsát, akit magyar felesége szült, vegye gondozásába.

"Ha valaki akkor a végház tájékán járt, bizonyára csodálkozott volna, hogy még hajnaltájon is dübörögnek a csizmák, mert akkor már kevés okuk volt táncolni a végvári legényeknek." Az öt török vitéz megállt a magyar csapat előtt. A magyarok meglobogtatták süvegüket, és helyet adtak a törököknek, akik gyönyörködve nézték a magyar vitézek lovait. Most nem ellenségek voltak, csupán bajvívók, vitézek, bajtársak a végvári élet szépségeiben és mostohaságában. Párviadallal kezdődik a történelmi regény: a koppányi vár török urát, Oglut megöli az apja halálát megbosszuló Babocsai László. A halálra sebzett török tiszt utolsó percben békejobbot nyújt ellenfelének, és arra kéri, hogy leányát, Zsuzsát, akit magyar felesége szült, vegye gondozásába. Így bontakozik ki a romantikus elemekkel átszőtt történet, amely hitelesen mutatja be a dunántúli végvári harcok hétköznapjait. A kötet a Fekete István életművét bemutató sorozat tagja.


Olvass bele!
Részlet a regényből:


A boltozatos, nagy szobában sok volt az árny és kevés a fény. A sarokban nyitott tűzhely parazsa sugárzott enyhén, és a zsarátnokról lágy hamufoszlányok szakadtak le, ha a szél belehuhogott a kürtőbe. A kecskelábú asztalon lobogott egy szál gyertya, de a homályban ez is csak vergődött. Fénye ott maradt az asztalon, amely fölé nyolcan-tízen is hajoltak, és mohón ?gyelték az íródeákot, kinek tolla sercegve szántott a pergamenen.


A toll csévéjének hatalmas árnyéka álmosan imbolygott a falon, és amikor megállt, a fejek felemelkedtek, és sóhajtott mindenki, mintha ő írta volna a levelet. Nehéz dolog az ilyen levélírás… szent igaz. „Megvan!” - könnyebbültek meg.


- Olvasd fel, diák, elölről.


A diák olvasni kezdett. Leheletétől lobbant a láng a gyertya kanócán, és a zümmögő hang dorombolva hullt a sötétbe.


Ez a levél adassék Oglu agának, Koppányba. Köszönetem és magam ajánlását, vitéz aga. Továbbá kívánnám, hogy megjelentsed napját, mikoron bajt töszöl velem egy szál kardra. Tudd meg, vitéz aga, én ama Babocsai Gáspár ?a vagyok, kinek fejét vetted éveknek előtte. Te vitéz vagy, ki nem dugod el arcod előlem. Ennél több levelet néked nem küldök. Ez levélhez képest adjad tudtomra, kijössz-e vagy nem, mert én apám fejéért a tied akarom, vagy a magamét is elveszejteni. Amíg ezen dolgom el nem végeztem, vitézi kenyerem böcsülettel nem ehetem. Választ várok hamarsággal. Isten tartson meg békességgel! Levelem kelt Fonódon, Szent György hava első szerdáján, a. d. 1586. Babocsai Gáspár ?a.


Csend lett. A diák várakozóan körülnézett.


- Szépen írtad, diák - szólt a cigányképű Bogics Markó, ki Szigetvárából származott ide, nem találván helyét sehol a végeken. Félig-meddig főlegényszámba ment, mivelhogy megállta a bajt mindenütt, és kardján csorba nem esett.


- Szép! - mondták a többiek is, és most már általános beszélgetés kezdődött.


Babocsai László hallgatott. Túlnézett a többieken, túl a lobogó gyertya lángján, elhalkult előtte a beszéd zaja, és a túlhaladt időkből visszafordult egy kép.


Szeles májusi nap volt. Anyja sűrűn tekingetett a bézsenyi útra - ahol hajladoztak a jegenyék, pedig az udvarház körül semmi szelet érezni nem lehetett. A kertben nem mozdult egyetlen levél, s a kert alatt töretlen tükör volt a berek vize, mintha ?gyelő várakozás lett volna egyszerre az egész világ.


Aztán porfelhő kezdett gomolyogni a fonódi út felett. Jönnek! Az asztal már terítve volt. Ónkancsók álltak a fal mellett, borral. Jönnek! Anyja a feszületre nézett, és újra ki az ablakon.


- Ez volt az utolsó, hogy apádat elengedtem. Maradjon legény, aki bajba akar járni, ne vegyen feleséget. Teremtőm, de lassan jönnek!


A porfelhő mintha állt volna, pedig hűvös levegő vágódott be az ajtón, mintha most ért volna ide a szél. A nehéz, csíkos abrosz kicsit meglebbent, a húsnak és bornak olyan dohos illata mozdult a szobában, mintha elfeledett kamrát nyitottak volna ki, nem tudni, miért, és nem tudni, kinek. Összeborzongtak. És csak néztek ki az útra, melynek hajlásán csökönyösen állt a lovaktól felvert por.


- Miért jönnek azok ilyen lassan? Istenem… Máskor már rég itt lennének. Édes ?am…


László alig ismert anyjára. Szemében könnyes félelem homályosodott, és arcára ráncok szürkültek. Nem nézett többé ki az ablakon, csak ő. Nem hitte, hogy apját valami baj érheti az ismeretlen török vitézzel kötött viadalon. Levágott eddig ötvenet, ez sem lesz kivétel.


Lassan, nagyon lassan jöttek a vitézek, valami dermedt rémület nőtt körülöttük, és nemsokára meglátott valamit, amitől egy hideg kéz mintha szíven simogatta volna. Hajadonfőtt jöttek: halottat hoznak…


Megölelte anyját, vad fájdalommal, s az asszony megérezte ?a ölelésében a vergődést s a vigasztalást.


Úrapja nagy, szürke lova megállt a ház előtt, amíg leemelték róla a holtat…


Valaki az asztalra csapott: eltűnt a látomás.


- A bajvívók egészségére! - emelte poharát Potyondy Miklós, aki mindig talált okot, amire nagyot lehetett inni. László is fenékig itta a kupát, apjára gondolt. Amióta eltemették, alig volt más gondolatja. Megvíni a törökkel. Ha szépet álmodott: nagy, virágos réten állt, kezében megvillant a kard, zengett a kürt, s lehanyatlott a török.


Hazulról is úgy szökött meg, anyja dehogyis engedte volna. Apród lett. Múltak az évek. Az apródból lassan kevés beszédű, inkább szomorkodó vitéz. Kisebb lesvetésekben, portyázásokban már apród korában kitüntette magát. Később lándzsát is tört török vitézekkel, de igazi harci szerszámja a kard lett. Oglu karddal győzte le apját, legyen hát kard. Ahol csak meghallotta hírét valami jó kardvívónak, felkereste, és fortélyait eltanulta.


- Nem tudom, miért kötöd magad a kardhoz - kérdezte Szalai Pista. - Annak a töröknek olyan a kardja, mint a mennykő. Híre van egész túl a Dunán vagy még odébb is.


- Van az én kardom is olyan jó - mondta László.


- Butaság az efféle! - mondta Bogics Markó. - Az ellenséget azzal kell megszorítani, amit nem tud. Én láttam Oglut vívni. Nem adnék a fejedért egy nyeletlen fokost, Laci ?am… levágna az még engem is, pedig én próbáltam egy keveset.


- Téged - felelt László - én is leváglak. Megpróbálhatjuk. Persze csak játékból. Könnyű karddal, vasingben, sisakkal.


Bogics felugrott.


- Gyújtsatok világot, és toljátok el az asztalt. Ahányszor megvágsz, annyi kancsó bort ?zetek. Szúrni is szabad?


- Csak a páncélra - mondták.


Nagy zajongás keletkezett.


- Kell az ilyen! Ez kell Lászlónak, hadd tanuljon!


Kijelölték az igazlátókat, akik a bíráskodást vállalták. A fáklyák lobogó lánggal égtek a falba szúrt vaskarokon, és elcsendesedett a lárma, amikor a küzdők szembeálltak.


Ekkor megcsikordult a kilincs a nagy tölgyfa ajtón. Szélesre tárult, és egy alacsony, szinte vékony ember lépett a szobába. A fáklyák lángja csavarodott egyet, és a küzdők leeresztették kardjukat.


- Mit csináltok? Ki engedte?


Úgy csattant a hangja, mint az ostorcsapás. Az öregebbek köréje tolongtak.


- Nemzetes kapitány urunk! Csak játék. Fogadásra megy.


- Az más - enyhült meg Csomay Ferenc kapitány, aki amilyen apró ember volt, akkora rendet tartott a zabolátlan végvári legények között. A titkos bajviadalokat szigorúan megtorolta, és a törökkel is csak igen ritkán, elkerülhetetlen esetekben engedélyezte.


- Hát lássuk!


A vívók újra felálltak. Bogicsról, aki zömök medvének látszott, most tűnt csak ki, hogy mozdulatai tüneményes gyorsak. Cselt cselre vetett, de Lászlóval semmire sem ment. A ?atal Babocsai nem támadott, csak védekezett. Csomay kapitány is egészen belemelegedett.


- Vágj már te is vissza, Laci ?am!


Laci csak a fejével intett, hogy még nem. Bogics már egészen elvesztette fejét a méregtől.


- Nézd csak a kölyket! A fene a ?ckóját! - De bevágni nem tudott. A kölyök nyugodt volt, mint a jégdarab.


Laci ekkor azt mondta:


- No, most olvassátok! Egy… - és csattant Markó fején a kard - kettő… - Újra a fején. - Három… - Most meg a mellén. Bogics megvadult és nekiugrott. De ekkor László kardja már meghajolva állt ellenfele mellén, aki, ha komolyan megy a játék, átszúrva fekszik a porondon.


- Állj! - szólalt meg Csomay kapitány. - Mi volt a fogadás?


- Csapásonként egy kancsó bor - felelték.


- Egészségedre, Markó! - nevetett. - Vissza az asztalt!


A küzdők lehányták magukról a vérteket. Bogics kifújta magát, megrázta ellenfele kezét.


- Jó vitéz vagy, de még jobb leszel. Nem adnék a török fejéért…


Csomay kapitány szeme megvillant. Bogics pedig szerette volna kitépni nyelvét. Ismerte már annyira parancsolóját, hogy az könyörtelenül megakadályozza, ha tudja, Laci halálos bajvívását. Összenéztek a legények, és Bogicsnak hátat fordítottak.


Laci szinte belesápadt a gondolatba, hogy a kapitány megakasztja a kihívást. Inkább meghal. Fehéren kelt fel az asztal mellől.


- Nemzetes jó uram! Most már tudja, mi készül. Nem haragszom Markóra, hogy kimondta. Lássunk tisztán… Amikor éveknek előtte az én uramapám fejetlen holttestét meghozták, és a nagy szürke ló megállt a ház előtt a véres batyuval, kegyelmed is ott volt, kapitány uram, én berohantam a feszület elé, és megesküdtem az ő nyugalmára és lelki üdvösségére, hogy addig nem nyugszom, amíg halálát meg nem torlom. Most eljött az ideje; vasra verethet, elzavarhat, de én ezt a szent fogadásom állom! (…)

Kiadványunk elérhető e-könyv formában is az alábbi oldalakon:

www.ekonyv.hu

www.book24.hu

További könyvek
Kapcsolódó cikkek
3 cikk
Megnézem

Hozzászólások