Az ötvenes évek első fele Magyarország történelmének egyik legszomorúbb korszaka volt. Az állami terrorgépezet tökéletesen működött, de ami az újonnan bevezetett szovjet típusú gazdasági rendszert és annak részleteit illeti, azon ma - ötven év távlatából - jól lehet szórakozni. Abban a félelmetes világban, amelyben az emberek egzisztenciája, sőt léte is bizonytalan volt, léteztek oázisok, munkahelyek, melyekben tisztességes emberek tették a dolgukat, és ezért mindenki meg tudta őrizni emberi mivoltát. Ezek az oázisok azért tudtak fennmaradni, mert vagy elkerülték a rendszer figyelmét, vagy a rendszernek szüksége volt az ott dolgozók munkájára. Ilyen oázis volt a Távközlési Kutatóintézet (TKI), amiről ez a történet szól. Az 1956-os forradalom letörése után Magyarország lakosságának 2%-a menekült el az országból, mindenki úgy, ahogy tudott. A szerzőt a forradalom híre Kelet-Berlinben érte, ahonnan hazautazott Budapestre a családjáért, feleségét és kétéves kislányát egy igazi autómatuzsálembe pakolva Nyugatra menekült. A kalandos vállalkozáshoz kellett némi merészség, átlagon felüli szervezőkészség és jó adag humor.
